Na, itt vagyok Finnországban. Most már magyarul se tudok fogalmazni, szinte tegnap este csak angol szavak jutottak eszembe, még nagy magányomban is. Ez az egyetlen nyelv, amit megértek. Sajna a gyerekek nem beszélnek angolul, így amikor szólnak nekem, h "Brigi, -itt finn szöveg áll-", csak visszamosolygok. Mondjuk leginkább próbálnak lenyűgözni a mutatványaikkal. Na erre majd visszatérek, mert suerintem a magyar emberek el lennének vágódva, ha tudnák, h itt Finnországban mit meg nem engednek a gyerekeiknek a szülők. De szerintem helyes...

Na szóval, hogy Reninek leírást adjak az útról... A in-lemezem miatt nem is sípolt a kapu, csak azt a kis rossz övemet sípolta ki. (Erre Frankfurtban jöttem rá, ugyanis ott egyből levetették velem - még mielőtt átmentem volna a kapun.) Mivel ez volt az első repülős élményem, igen paráztam is... "Jajj Istenem, csak nehogy behányjak itt!" Gondolom a mellettem ülő idős német házaspár nem díjazta volna... De miután felszálltunk, tök jó volt (na jó az első 15 perc izgulással telt el, na meg ámulással, hogy de szép is Budapest felülről... Aztán meg mintha egy nagy habos kádban úsztam volna. Annyira szépek a felhők, mintha álmodnál vagy mennél éppen fel a mennybe... Na szóval, az első 15 perc után még el is bóbiskoltam (nem csoda, 5 körül keltem fel). A leszállás sima volt, a szokásos taps elhangzott, majd miután felkaptam a csomagom, mentem is becsekkolni a tamperei járatra. Onnan tudtam, hogy jó helyen járok, hogy csupa-csupa szőke, kék szemű egyed vett körbe - meglepő módon a lányok nem voltak feketében (igaz nem Svédorszád :)). Mikor leszálltam Tampereben, izgalom fogott el, találkoztam a családdal, nagyon aranyosak voltak, meg szimpatikusak, de egyszerűen túl fáradt voltam beszélni. Próbáltam kinyögni szavakat, mondatokat - kisebb-nagyobb sikerrel.

A gyerekek nagyon aranyosak. Meg rosszak, anyám, hogy a kisebbik honnan szed ennyi energiát... Nekem is adjon már! Na szóval az van, hogy Martti mindig szeretne ugrálni a trambulinon velem, hát tudjátok milyen fárasztó? Pff. Fáj a lábam, a vállam (az még a nehéz bőröndtől), tegnap este, mikor lefeküdtem még mindig azt éreztem, hogy ugrálok. :) It's so funny and scary, as well.

A kaja... Hát az jó, csak én nem birok enni. Egyszerűen összeszűkült a gyomrom... Első nap nem bírtam megenni egy negyed pizzát, pedig jó volt, csak ha ettem volna még egy falatot, szerintem a tányéron lett volna az egész, amit addig ettem. Második nap reggel sikerült megennem egy kenyeret (itt akkora mint egy zsemle, és tele van magvakkal, amiket persze otthon nem ettem meg, de ebbe a kenyérbe igenis kell) sonkával, kávéval.

Most mentek el itthonról a háziak, egyedül maradtam itthon. :) It's party-time. :D Nem jöttök át? :P

Tegnap este tettünk egy kis sétát a környéken. Hát úgy egy nagykis séta. A fájós lábamnak jót tett. Űűűűű láttam akkora hangyavárat, anyám. Ráadásul itt a hangyák akkorák, mint otthon a méhek... Ijesztő. Fujj.

Egy és egy negyed nap alatt annyi élményt szereztem... Olyan, mint egy nyaralás.

Na visszatérve a gyerekeknek mit meg nem engednek a szülők. Hát tegnap elmentünk egy táborba, egy motocross táborba, ahol Kosti volt. Kosti 8 éves (szobája tele motocrossos érmekkel, kupákkal...), de voltak ott elég fiatalok. Motocrossoztak, ugrattak, gokartoztak... Hát nem csodálom, hogy ennyi rallys, F1-es, és egyéb extrém sportos finn van. Annyi gyerek... és mind ott ül a motoron... és mennek... nyomják a gázt... Megkérdeztem az anyát, hogy mit szól ehhez. És azt mondta, hogy persze, félti a gyerekeit, de a gyerekeknek van választása. Ők nem erőltetik, sőt, nem is mondják nekik, hogy ez meg ez van. A gyerek mondja azt, hogy én ezt szeretném csinálni. Amíg a gyerek élvezi, addig csinálhatja, de ha nem szeretné, akkor nem kell.

Tegnap néztem egy F1-es összefoglalót... Hát, mit ne mondjak... Riport csak Kovalainennel meg Kimivel. Ha vmit bevágnak, elővillan egy Kimifej... Uhh. Elég durva. Szeretem a Forma-1-et, meg Kiminek szurkolok, de azért ez mér durva, naggyon.